Lépten-nyomon azzal találkozom, hogy nagyon sokan a TÖKÉLETEST hajszolják. Én magam sem vagyok ez alól kivétel. A hozzám forduló sportolók jelentős része sem. Azt tanultuk ugyanis, hogy ahhoz, hogy kimagasló teljesítményt érjünk el a sportban vagy úgy általában az életben, ahhoz igenis maximalistának kell lenni.
Na de mi ezzel a baj? Van-e egyáltalán ezzel baj? A mindenben, mindenhol és mindenkor való megfelelésnek. Röviden: van. Miért? Mert szorongást és frusztrációt okoz, félelmet kelt és emiatt nem leszel képes kihozni magadból azt, ami egyébként benned van. A teljesítménykényszerrel összekapcsolódó szorongás egy örökzöld téma a sportolóknál, mi mentáltrénerek és sportcoachok nagyon sokat találkozunk ezzel a munkánk során.
Engedjétek meg, hogy a maximalizmussal kapcsolatos (egyik) személyes élményem megosztásával kezdjem ezt a bejegyzést. Történt az úgy, hogy elhatároztam még valamikor a 2021-es év őszén, hogy én bizony a weboldalamra hetente legalább 3-4 blogbejegyzést fogok írni. A fejemben az volt, hogy a témaválasztást majd az élet hozza, azaz a klienseimmel, a hozzám forduló sportolókkal folytatott beszélgetések adják az alapot.
Sokféle sportoló, sokféle elakadás, azok sokféle megélése… bőven lesz téma.
Eddig rendben is ment a dolog, elkezdtem írni a cikkeket, elmélyedtem egy-egy témában, utánaolvastam, hosszasan válogattam a passzoló képeket. Már-már ott tartottam, hogy a „vázlat” gomb helyett megnyomtam a „közzététel”-t a szerkesztő programomban, amikor még eszembe jutott valami, amiről azt gondoltam, hogy azt még feltétlenül bele akarom venni a cikkbe. Újabb utánajárás, keresgélés, átszerkesztés.
Alszom rá még egyet – gondoltam. Majd holnap véglegesítem.
Azt vettem észre, hogy sorakoznak a „vázlat”-ok, tényleg hihetetlen sok anyag összegyűlt. Ezek a blogbejegyzések tulajdonképpen 98%-ban készen voltak (vannak!), mégis ott lapítanak a „vázlat” mappában és rajtam kívül senki nem olvasta még őket. Nem osztottam meg a cikkeket, hiszen azokat nem tartottam még tökéletesnek. És ekkor tudatosult bennem, hogy mennyire megnehezíti az én életemet is a maximalizmus.
Soha nem vagy elégedett. Nem tudsz jólesően hátradőlni, mondván, hogy ez megvan, sikerült. Mert ha meg is van, el is végezted a munkát, akkor is mindig ott motoszkál a fejedben, hogy hogyan lehetett volna MÉG JOBBAN megcsinálni.
Van-e határ az egészséges maximalizmus és a teljesítményünket már negatív irányba befolyásoló maximalizmus között? Hol húzódik ez a határvonal? Mi a különbség a nagyon magas színvonal és a tökéletes között? Honnan veszi észre a sportoló, hogy a perfekcionizmusa miatt nem képes teljesíteni? El tudja-e fogadni a sportoló a kritikát (pl. edző, csapattárs részéről), ezekre a kritikákra hogyan reagál? Hogyan éli meg a sportoló azt, hogy hibázik? Ha hibázik, akkor hogyan tud ezen túllendülni? A belső kritikus hibázás esetén milyen hangon szólal meg és mit mond? Fél-e a sportoló attól, hogy miként ítéli őt meg az edző, mit gondol róla? Érez-e olyat a sportoló, hogy csak akkor lesz elfogadható, ha teljesít? Még tovább menve: csak akkor szerethető, ha jól teljesít? Feltételekhez van-e kötve az ő elfogadása? Mit tehetünk – szülőként, edzőként, segítő szakemberként -, ha észrevettük, hogy a sportolónk szorongó maximalizmussal küzd?
Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ sportcoachként és mentáltrénerként.
És akkor most megnyomom a „közzététel” gombot még ha nem is érzem úgy, hogy mindent leírtam amit szerettem volna. A téma kapcsán számomra most a legfontosabb: „A kész jobb, mint a tökéletes.”
Akarsz róla beszélni? Keress bizalommal, várlak szeretettel egy ingyenes első konzultációra, ahol átbeszéljük, miben és hogyan tudok segíteni.